Az ember hajlamos azt hinni, hogy mai világunkban már a hullaevéshez hasonló cselekmények ha néha elő is fordulnak, de elég ritkák. Pláne eszünkbe sem jut, hogy amikor a bevásárláskor a pénztárban fizetünk, amikor a buszon utazva mellénk ül valaki, vagy amikor egy régi ismerősünnkel találkozván jóízűt beszélgetünk majd elköszönünk tőle, az illető otthon hullák húsát fogyasztja. Sajnos a valóságban az ilyen tetteket elkövető emberek száma sokkal magasabb, mint az gondolnánk, sőt, a hullaevők aránya a társadalomban felül múlja a legvadabb elképzeléseinket is.

"Létezhet-e bármilyen undorítóbb dolog annál, minthogy valaki folyamatosan hullák húsából táplálkozzon?” (Voltaire)

A valóság az, hogy valószínűleg mindenki találkozik napi szinten, legalább egy olyan emberrel, aki valamilyen rendszerességgel szokott hullákból falatozni. Ezt a szomorú statisztikát komolyan kell vennünk, hiszen ez azt jelenti, hogy a hullaevők napi szinten számtalan mitsem sejtő áldozatot ölnek meg világszerte. Az, hogy az ilyen gyilkosságokat a hullaevő személyesen követi el, vagy több hasonló ember közösen, esetleg fizetnek valakinek, hogy ölje meg helyettük az áldozatot, ők pedig csak enni akarnak belőle, az esetenként és szeméyenként eltérő. A kutatások szerint van több hasonlóság is az ilyen hullaevők között. Az egyik, hogy nem dühből ölik meg áldozataikat, hiszen a hullaevésnek, csakúgy mint a kannibál törzseknél, vagy egyes indiai vallási irányzatokat követőknél, a modern társadalmakban is az a dogmatikus hitvilág áll, hogy a tetem elfogyasztásából erőt nyerhetnek. További hasonlóság, hogy ezt az erős, vallási hithez hasonló gondolatot a szülőktől veszik át, és általában a környezetükben is nagyon sok olyan dologgal találkoznak, ami erősíti a hullaevésből nyerhető erőbe vetett hitüket.

“Az értelem már a konyhában elkezdődik.” (Friedrich Nietsche)

A tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen emberek, annyira ragaszkodnak tévképzetükhöz, hogy az sem zavarja őket, hogy a világon százmillió számra élünk hullaevés nélkül teljes, egészséges életet. Régen bebizonyosodott, már a primitív kannibál törzseknél is, hogy nem lettek erősebbek a környező, nem kannibál törzsektől. Az igaz, hogy kegyetlenebbek, és mások szenvedéseire érzéketlenebbekké váltak, de erősebbek nem lettek. Ugyan ez igaz a mai kor hullaevőire is. Erre jó példa Németh Árpád esete, aki 1991-ben állt nyilvánosság elé saját történetével. Bevallása szerint 27 éves koráig evett hullák húsából, abban a reményben, hogy csak ez biztosít számára megfelelő erőnlétet, és minden tápanyagot. Elmondása szerint gyermekkorában sokszor megsajnálta a család által rituálisan kivégzett áldozatot, de szülei mindig bíztatták, hogy ettől lesz erős, és hogy ez a természet rendje. Mikor idősebb lett, még mindig nem volt képes saját kezűleg lemészárolni áldozatait, ezért inkább megfizette egy szintén hullaevő ismerősét, hogy ölje meg neki a kiszemelt áldozatokat. Az ismerőse nem mellékesen - és valószínűleg nem is véletlenül - hentes volt.  Árpád pedig csak enni volt hajlandó a tetemekből, ám azt nagyon élvezte. Végül anyiszor nyomta el magában az együttérzést az áldozatok felé, hogy később már egyáltalán nem tapasztalt ilyen érzelmeket sem a kivégzésekkor, sem a hulla elfogyasztása közben. Azt is elmondta, hogy végül a szerelme hatására (aki nem volt hullaevő) döbbent rá arra, mit is tett (evett) korábban, és hagyta abba ezt az embertelen tradíciót. Árpád szerint, amikor barátnője először megpróbált rávilágítani, mennyi felesleges erőszak és gyilkosság kötődik a kezéhez, a mindennapi táplálkozásához, akkor elképesztő düh ragadta el, hiszen nem érezte magát rossz embernek. Alapvetően segítőkész természetű volt mindenkivel, még az idegenekkel szemben is. Valahogy annyira belenevelték a hullaevés természetességét, hogy nem vette észre a hasonlóságot azok közt akiknek segített és akiket megevett.

“A húsevés csupán belénk nevelt szokás.” (Janez Drnovsek)

A hullaevők között kialakul egy olyan mesterségesen felállított pszihológiai határ, melynek az egyik oldalára kerülnek az áldozatok, a másik oldalra pedig mindenki más. Egy egészséges érzelmi állapotú ember nem tesz különbséget két szenvedő között, míg a hullaevők esetében ez a mesterségesen kialakított pszihológiai határ meggátolja, az áldozatoknál tapasztalt szenvedés hatására az érzelmi ráhangolódást, és így gyakorlatilag felül írja azt a természetes együttérzést, amit a többiekkel szemben ők is képesek megtapasztalni. Éppen ezért a hullaevők egy újabb közös tulajdonsága, hogy az áldozatokra nem képesek egyenrangúként tekinteni, sokkal inkább úgy látják őket, mint egy alsórendű, allárendelt állatot, aki csak arra való, hogy megegyék. Hiába szenvednek, küzdenek, könyörögnek az áldozatok akár sokkal szívszorítóbban, mint mondjuk egy bántalmazott kutya vagy ember, mégis, mivel az áldozattal szemben az a rögzült kép, hogy erre való, ezért a hullaevők nem képesek a szenvedések láttán egészséges érzelmi reakcióra.

"Ha látjátok, hogy gyerekek macskák, vagy madárkák kínzásával szórakoznak, akkor megtiltjátok ezt nekik és szánalmat keltetek bennök az élőlények iránt; de ti magatok vadászni mentek, galamblövészetre, lóversenyre jártok és oly ebédhez ültök, amihez több élőlényt öltek le.
Hát ekkora ellentmondás se szúrjon szemet és ne fékezze meg az embert?" Lev Nikolajevics Tolsztoj

A fent leírtak nem a modern kannibálokról szólnak, hanem azokról (amilyen egykor én is voltam) akik állati húst esznek. Kérlek gondold át a leírtakat, és ezek tükrében legközelebb, amikor ez az erős megszokás, ez a dogmatikus hit arra hívna, hogy húst fogyassz, nézd végig az alábbi filmet, halgass a gyermekkori szíved szavára, és semmilyen módon ne nyomd el a feltörő érzelmeket a szenvedők láttán, hiszen mindannyian tudjuk, hogy az együttérzést nem a szenvedő intelligenciája, szépsége vagy faja váltja ki belőlünk, hanem a szenvedés maga. Mentsük hát meg a szenvedőket világszerte, és hagyjunk fel a dogmatikus, tradícionális, téves tudásra alapozott hullaevéssel! Együnk olyan ételt, melyet nem kell megölni, mely nem szenved, nem küzd, sőt csalogat az illatával, és amely elfogyasztásával egészségesebbek lehetünk, és segíthetjük az életet a magok széthordása által. Legyünk vegánok, és együnk főként gyümölcsöket!

Boldog vegán napot!

J. K. Valentine